A Camino de Santiago nem csupán egy zarándokút; ez egy önfelfedező utazás, ahol a belső béke keresése mellett a lélek mélyére is lemerülhetünk. Ez a történet az én utamról szól, Portótól Santiago de Composteláig, mely érzelmekkel, szélsőséges időjárással, kihívásokkal és tanulságokkal teli volt számomra.
Nehéz kezdetek
Az út kezdete nem volt zökkenőmentes, mivel fizikai és érzelmi felkészülésre nem jutott sok időm. A hátizsákom új volt, így a megfelelő beállítás eltartott pár napig, bár a cipőm nagyon jónak bizonyult, a komoly esőzések miatt így is feltörte a lábam , és eleinte magányosnak éreztem magam, a félelem és az önbizalomhiány uralkodott el rajtam. Másokkal hasonlítottam össze magam, , akik könnyedén haladtak előre vagy akik napi szinten futnak/sportolnak. Gyakran éreztem magam kevésnek, kűzdöttem az elemekkel/magammal, illetve meglévő egészségügyi problémáimmal: számtalanszor felmerült bennem a feladás gondolata.
A Fordulópont
Aztán jött egy sérülés, ami megijesztett, és majdnem megtörte az akaratomat. De még ekkor sem adtam fel. A zord időjárás mindenkit próbára tett, azonban ekkor érkezett el a fordulópont. Dühös voltam, egyedül meneteltem már órák hosszan az esőben, átázva/átfagyva, fáradtságtól elcsigázottan, ordítottam, könyörögtem, hogy teljesíthessem az utat.
Ebben a pillanatban rájöttem, mennyire hálás vagyok az életemért, a családomért, és hogy a mindennapi nehézségek ellenére is sokmindent elértünk együtt és csodás gyermekeim vannak. Úgy éreztem, nem érdemlek meg ennyi nehézséget. Talán megtörtént az elengedés, a ragaszkodás a negatív érzelmeimhez, így ettől kezdve az érzelmi hullámvasút felfelé ívelt.
Segítségnyújtás és közösség
Találkoztam egy kanadai zarándokkal, akivel kölcsönösen segítettük egymást. Ő nem tudott térképet olvasni, így én én navigáltam, valamint spanyolul és németül kommunikáltam, a többi zarándokkal/helyiekkel. Elmagyaráztam neki, hogy a kertekben nem temetkezési hely van, hanem góré, ahol régen tárolták a növényeket, gabonát (később kiderült, ezek elbontása hagyományőrzés miatt nem megengedett Spanyolországban).
Eredetileg az espiritual variante kitérőt szerettem volna teljesíteni, mert nagyon különleges útvonalnak ígérkezett, azonban féltem a hosszú távoktól, amit egy ismerősöm előzetesen javasolt. Ő egy új alternatívát javasolt, így vele tartottam és teljesíthettem az eredetileg tervezett gyönyörű útvonalat és bejárhattam ezt a különleges kitérőt. Ekkor éreztem először, hogy a Camino nem csak elvenni, hanem adni is tud.
Csodálatos tájak és megható pillanatok
A nehézségek ellenére csodálatos tájakon haladtam keresztül, amelyeket fényképekkel lehetetlen lenne tökéletesen visszaadni.
Megható volt egy ír testvérpár áldása, és a helyiek végtelen kedvessége. A Camino során sokat sírtam és féltem, majd nevettem, ugyanakkor jobban megismertem magamat, megértettem érzéseimet. Továbbá egy különleges nézőpontban láthattam spanyolországi és portugáliai tájakat, városokat, találkozhattam különleges emberekkel, ismerhettem meg érdekes életutakat.
A célba végül – saját döntésem alapján ismét – egyedül értem be, ahol telefonon családommal oszthattam meg elsőként az örömhírt. Együtt sírtunk, de ekkor már a meghatódottságtól, az eufóriától, hogy igen MEGCSINÁLTAM. Végre feltétel nélküli büszkeség töltött el!
Öngyógyítás és Önfelfedezés
A Camino lecsupaszított, a földbe döngölt, majd újjáépített; az érzelmi puzzle elemei ismét összeálltak. Egy teljes érzelmi skálán mentem végig 15 nap alatt: csalódottság, düh, kiábrándultság, félelem, öröm, büszkeség, hála. Minden nap küzdenem kellett, de megtanultam bízni magamban és a képességeimben. Döntéseket hoztam, lezárásokat találtam, és rájöttem, hogy mire van szükségem az életemben. Gyermekeim és párom példamutató módon támogattak, bátorítottak, így rájöttem, nem kell mindennel egyedül megküzdenem. Lehet nem lettem „jobb” ember, de nem is maradtam ugyanaz. Ez az út az enyém volt, magamért tettem meg, és örökké emlékezni fogok rá.
A Camino során megtanultam, hogy az élet ajándék, és minden lépés, amit megteszünk, számít. Otthon, ahol a szülői szerep dominál, én Anya vagyok, és Apa, aki már 31 éve él veseátültetettként, továbbra is Apa. Mindketten a családunkért és a gyerekeinkért élünk, akiknek a jelenléte és szeretete nélkülözhetetlen az életünkben.
Ezen az úton a gyerekeimért is léptem
A Millió Lépés az Iskolodáért kihíváshoz csatlakozva gyűjtöttem a lépéseket, hogy támogassam az iskolájukat. Fontosnak tartom, hogy példát mutassak a gyerekeimnek abban, hogy tegyenek a közösségért.
Tanulságok
A Camino de Santiago megtanított arra, hogy:
- A legnehezebb pillanatokban is bíznunk kell magunkban.
- Segítségkérésre és támogatásra van szükségünk.
- Segítség sokszor nem várt helyekről érkezik.
- A hálaérzet a boldogság kulcsa.
- A csodák ott rejtőznek a mindennapokban.
- Az út maga a cél.
Remélem, hogy a történetem inspirál másokat is arra, hogy merjenek kilépni a komfortzónájukból, és nekivágjanak a saját Caminójuknak.
… mert a szervátültetés életet ment! Például a miénket.
Villás Krisztina
/ Feszt Tímea
